A Széchenyi utcai Momotaro nem az a hely, amelyre csak úgy felfigyel az ember sétálás közben, és ennek megfelelõen egy ideig csak a szakértõ pestiek, valamint a direkt ideszállított keleti turistacsoportok vadászterülete volt. Az utóbbi másfél évben azonban szinte heti rendszerességgel megfigyelve a vendégsereg növekedését világossá vált, hogy a titok nem titok többé, lassan mind a kétmillió budapesti tudja, hova kell menni jó ramen-levest enni.
A Momotaro különleges hibrid: félig kínai étterem, félig japán noodle bar, amely mindkét szerepében nagyot tud alkotni. A kínai éttermekben megszokottakhoz képest szerény terjedelmû étlap egy része a speckó japán tésztával, a ramennel felütött leveseknek van átengedve, amelyek egyértelmûen a hely legnépszerûbb fogásai között vannak. A látszólagos hasonlóság ellenére az egyes ramen-levesek között karakteresek a különbségek, a marhahúsos egészen más ízû, mint a zöldséges, nem is beszélve a levet teljesen nélkülözõ tengeriherkentyûs variációról, amelybe nem restek 1300 forintért Budapesten szinte hihetetlen méretû rákokat is beletenni. A ramen-levesekrõl fontos tudni, hogy a tésztát és a zöldségeket külön fõzik meg a hústól, aminek köszönhetõen az egész cucc összhatása igen messze áll a magyar húslevestõl.
A levesek vonzereje elég nagy ahhoz, hogy hétköznaponként délben ide járjon a környezõ kormányzati und banknegyed kulinárisan képzett alkalmazottainak java, boldogsággal eltöltve az én szívem, amely mindig megdobban, amikor megtapasztalja: igenis vannak emberek ebben a városban, akiknek számít, mit tömnek magukba. A ramen-levesek elvileg a gyorskaja-kategóriában vannak hazájukban is, a Momotaroban azonban az utóbbi idõben megnövekedett forgalomnak köszönhetõen néha bizony nagy a pöcsölés. A nyavalygóknak majd elmesélem azt a sztorit, amikor a kollégámnak a Burger Kingben kellett negyed órát várnia a pénztárgép elõtt lemerevedve.
A Momotaro másik specialitása, amely szakterületen szintén a legjobb a városban, a kis húsos batyuk, a kínai konyha szakkifejezéseit csak angolul megtanulni képes haspókok által dumplingként ismert kis- és közepes méretû izék világa. Van köztük kisujjnyi és zsemlényi egyaránt, közös jellemzõjük a tésztába csomagolt, fûszerezett darálthúsos töltelék. Egy kicsit mindegyik más, van amelyik fõtt és van amelyik sült. A legjobb kétségtelenül a bambusztálban gõzölt variáció, amelyhez gyömbérreszelékkel feldobott szójaszósz is jár. A magukat pálcikával profinak tartóknak külön ajánlom ezek felemelését, szószba tunkolását és bekapását a céltárgy elejtése nélkül.
A levesek és a batyuk mellett a Momotaro hagyományos kínai egytálételekkel is szolgál, azzal a kis trükkel, hogy az itt vitt konyha, amelyrõl sajnos fogalmam nincs, hogy a nagy kínai gasztro-iskolák közül melyiket képviseli, egy csomó olyan fogást kínál, amelyet Budapesten sehol máshol nem lehet kapni. Persze, az illatós-omlós kacsájuk is könnyû tésztában panírozott kiválóság, nem az átlagos pesti kínaiban kapható olajos, mócsingos vacak, de hát nagyon remélem, hogy nem olvassa ezt a cikket senki, aki átlagos pesti kínaiba hajlandó még betenni a lábát. Én mégis az olyan különlegességeket ajánlanám inkább az étlapról, mint az édesgyökeres-kolbászos izé kerámiatálban, vagy a mézes oldalas, mert ilyenek aztán tényleg nincsenek máshol. A személyes kedvenc talán a büszkén csak Momotaro marhának nevezett fogás, amely a megszokott húscsíkocskák feldobása valami hihetetlenül intenzív ízû szezámos páccal.
Mivel az apró elülsõ helység már nem képes befogadni a vendégáradatot, a vezetõség néhány hónapja úgy döntött, megnyitja a nem-vágottszemû nagyközönség számára is az egykor csak ázsiai turistacsoportoknak fenntartott hátsó termet is. Ennek köszönhetõen ma már mindenki megtapasztalhatja milyen érzés fejenként 3000 forint körül degeszre ennie magát az egykori Nimród étterem rohadó trófeái és naiv-bukolikus freskói alatt. A személyzet szokatlanul kedves, szívesen adnak tanácsot az étlapon nem is szereplõ bizarrabb fogásokkal kapcsolatban is. Bár nem vezetek pontos statisztikát, minden bizonnyal a Momotaro az a budapesti étterem, amelyet a legtöbbször felkerestem az utóbbi egy évben, félórás hétközi ebédszünetek és rendes hétvégi vacsorák alkalmával egyaránt. Most, hogy a titok már úgysem titok többé, nagy-nagy szeretettel tudom ajánlani önöknek én, a Matula Magazin elismert étterem-kritikusa. Kérem fogyasszanak egészséggel.
Momotaro Ramen
V., Széchenyi u. 16
269-20-37
A Matula Magazinban megjelenõ étteremkritikák tárgyául szolgáló ételeket a szerzõ a saját, esetleg a közvetlen környezete pénzével kifizeti, nem pedig a kiadó állja a cehhet. A minõsített vendéglátóipari egységet legalább háromszor keressük fel. Meggyõzõdésünk, hogy e két tényezõ együttállása jobb, szebb és valósabb kritikák megszületéséhez járul hozzá.
