Nagyon egyszerű történet. A barátoméknak volt egy nyaralójuk. 15 éves
korunkban kezdtünk el oda járni, vonattal, stoppal és biciklivel
küzdöttük le magunkat, mindenki mindenkinek a vetélytársa, kilenc pontot
ért a szopatás, Rage Against The Machine-t és QSS-t hallgattunk,
megittunk egy csomó Kalinkát, rossz füvet szívtunk és azt üvöltöttük,
hogy Kézigránát kell ide.
Megpróbáltam megdugni életem legrondább nőjét,
de túlságosan be voltam baszva, reggel pedig arra ébredtem, hogy esik a
hálózsákomra a hó. A saját farkamat lóbáltam a saját videokamerám előtt a
nappaliban, ahol a közös zuhanyzástól bokáig ért a víz. Később begombázva
forgóztam, és négy méterre állva az asztaltól tökéletes fonák lecsapással
válaszoltam a tökéletes fonák lecsapásra.
Még később még jobban begombázva több órát ültem egyedül egy teljesen üres szobában, teljesen
szétesett érzékszervekkel, hajnalban csendben lapozgattam egy Magritte
albumot, nyugodtan elmagyaráztam, hogy miért jelenti a hímnem diadalát,
ha Bolívia legyőzi egy focimeccsen Mexikót, reggel megittam egy doboznyi
hideg tejet, csecsemőnek éreztem magam és elalvás közben megértettem a
furcsa kalitkás és kalaposemberes képeket.
Végtelenül részegen vezettem
saras bekötőutakon, és egy életre megtanultam, hogy a Velencei tóból nem
lehet egyedül kimászni, ha az egyetlen kapaszkodó egy rosszul szigetelt
villanyoszlop. Annyira bebasztam, hogy nem is fogtam fel, hogy megnyertük
a KEK-et, pedig abban a csapatban még Ronaldo is játszott.
Amikor volt
barátnőm, reménytelenül néztem, hogy beecstasyzva fetreng a fotelban, és
magában dünnyög meg sóhajtozik, amikor nem volt, azokat a nőket néztem
fetrengeni, dünnyögni és sóhajtozni, akik még a hajnalban bugyiba dugott
kézzel elalvást sem tudták biztosítani.
Néhány év után feltűnt, hogy már
nem ugyanazokat az embereket kell kirugdosnom az ágyamból, sőt néhányan
annyira nem ismertek, hogy bele sem mertek a hálózsákomba feküdni. A fű
sokkal jobb lett, de már senki nem vállalta be a vödrözést és a vele járó
fetrengést és köhögőgörcsöt, ugyanúgy, ahogy már senki sem hozott magával
kommersz rövideket.
Volt olyan nap, amikor senki nem pakolt magába
semmilyen keménydrogot, nem fogyott el a rekeszszámra hozott sör, senki
nem hányt le semmit, nem rúgtam le nagy darabokat az ajtóból, hanem húst
sütöttünk és a sok sört szétpisáltuk a kertbe. Napközben frizbiztünk,
megvettünk a benzinkútnál minden létező újságot, rohadtunk a napon,
Röyksoppot meg Notwistet hallgattunk, minden harmadik embernek autója
van, aki kihullott, az művész lett Bécsben, csicska a Fidelitasnál vagy
az élet leegyszerűsítésének kedvéért gyereket szül inkább.
Eltelt még egy kis idő, már naponta gondolkodtam azon, hogy
összeegyeztethető-e az, hogy Butthole Surferst hallgatok azzal, hogy ezt
az anyámék által a seggem al1á tolt kocsiban teszem miközben Piacvezető
felé hajtok, aztán a barátomék szülei beváltották amit évek óta ígértek,
eladták a házat valami székesfehérvári faszfejnek, lementünk még egyszer
utoljára, szombaton szép volt az idő vasárnap meg ronda, be sem jött
rendesen a trip, végtelenszer meghallgattuk az Old School Budapest
Brooklyn Style című örök-underground slágert, összedobtuk annak
antiszemita változatát, emlékbe elhoztam egy narancssárga
lágytojás-tartót, segítettem kiüríteni a házat, közben pedig
elhatároztam, hogy írok erről az egészről valamit, ami csöpög a nyáltól
és az ifjúság legszebb eltékozolt évei felett úgy sajnálkozik, mint a
Sláger Rádió.
|
